Rész-előzetes: 75. fejezet

Sziasztok!
Újra itt vagyok, ma még csak előzetessel, de holnap már jövök a teljes résszel! Szerintem szeretni fogjátok a következő részt, mert a vihar elvonul és végre kisüt egy kicsit a nap, ha értitek a célzást :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és a rengeteg pipát! Nagyon örülök, hogy pont ezt a részt díjaztátok ennyi "tetszik"-kel, még sosem kaptam egyikhez sem ilyen sokat ^^
Igyekszek meghálálni ezt nektek a folytatással! ;)

- Nagyon megkönnyebbülnék, ha nem sírnál! - figyelmeztetett a maga módján, amin elmosolyodtam.
- Már a pályakórházban megtörtént. Nem készülök ismétlésre. - tájékoztattam halkan.
- Az jó. Nem viselem túl jól, ha nők sírnak a közelemben. - vallotta be őszintén. Na igen, ezért van állandóan bennem az a nyomás, hogy előtte nem szeretek gyengének mutatkozni. De örültem, hogy ki is mondta azt, amiről én már eddig is tudtam.
- Akkor nem értem, miért maradtál itt.
- Nem foglak egyedül hagyni. - jelentette ki. Fogalma sem lehetett arról, hogy ezzel mennyire meghatott.
- Többek között erre is rájöttem ma. - motyogtam.
- Én megmondtam! - mondta ki mosolygós hangon.
- Mit? - kérdeztem vissza csodálkozva. Nem értettem miről beszél, úgyhogy el is húzódtam tőle és értetlenül bámultam rá.
- Megmondtam, hogy magadtól is rájössz. - biccentett mosolyogva. Nagyon elégedettnek tűnt.
- Mikor mondtad meg? - értetlenkedtem tovább.
- Mikor is? - tett úgy, mintha nagyon kutakodna az emlékeiben. - Ja, először a jachton, aztán a házad előtt, majd a pályabejáráson...ja és még tegnap este is.
Még mindig nem esett le, miről beszél, ezért megpróbáltam visszagondolni azokra, amiket felhozott. Kimi türelmesen megvárta, amíg lassan, de biztosan megvilágosodok. Mosolyogva nézte, ahogy eltátom a számat.
- Tudtad, hogy igazad van és majd én fogok könyörögni neked, hogy bocsáss meg... - vontam össze a szemöldökömet, ahogy kifejtettem a tippemet. Ahogy megláttam az elégedett mosolyt az arcán, már tudtam, hogy eltaláltam. - Jó, figyelj. Tényleg sajnálom. Sőt...igazából azt sajnálom a legjobban, ahogy viselkedtem veled. - ismertem be szemtől-szemben is. Ezt már bevallottam egyszer magamnak is, amikor a pályakórházban ücsörögtem egymagamban, de most előtte is ki kellett mondanom. - Az a vicc, hogy én se értem magamat. - ráztam a fejet hitetlenül. - Egyszer sem tettél semmi olyat, amiből azt következtethettem volna ki, hogy csak át akarsz verni...akármiért is. Sajnálom, hogy nem hittem neked. - kértem bocsánatot a lehető legőszintébben. Szomorúan néztem rá, de ő egy cseppet sem tűnt haragosnak.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb majd belátod...kicsit sokáig tartott. - tette hozzá mosolyogva.