Rész-előzetes: 81. fejezet

Sziasztok!

Ez most egy újabb előzetes, ami kicsit hosszú lett, de talán több szempont miatt is felkelti az érdeklődéseteket a folytatásra :)

Minden jót holnapig! ;)

- Figyelmeztetlek, hogy reggel sem fogunk unatkozni. Az időmérőre duplán formába kell majd hoznom téged! - figyelmeztetett szigorúan.
- Az ember élvezné, hogy nappal semmi dolga, csak este kell melózni, de ha ez mással meg is történhet, Ninával nem. - sóhajtottam fáradtan.
- Ez van kislány, legközelebb vigyázol a rajtnál és nem kell kihagynod egy egész hétvégét. - tárta szét a karját "ez van, fogadd el!" stílusban. - Ráadásul eléggé eltunyultál az utóbbi időben.
- Nem is igaz, otthon edzettem egy csomót! - védtem meg magam. Még a végén tényleg azt hiszi, hogy csak a kutyámmal nyaltuk-faltuk egymást egész héten.
- Aha, persze. Majd holnap meglátjuk, amikor a tizedik kör futás után lihegve fogsz könyörögni egy kis pihenőért. - kulcsolta össze a karját, miközben gonoszkodva pislogott rám.
- Én inkább Heikkinek fogok könyörögni, hogy legyen férfi és hódítson meg újra, mert amióta nem vele töltöd az összes éjszakádat, állandóan ilyenekkel fenyegetsz alvás előtt. - vontam párhuzamot a két tény között, amivel egyértelművé tettem, hogy baromira szeretném, ha esténként nem velem foglalkozna, hanem a finnjével.
- Nem rajtam múlik. - konyult le a szája széle az előbbi vigyor után. - Szerintem bizonyítottam neki, hogy mennyire helyre akarom hozni a dolgokat. Az ő döntése, hogy akarja-e újrakezdeni vagy sem.
- Szerintem még mindig szeret. - simítottam végig a karján együttérzően. - Minden rendben lesz.
A barátnőm most még inkább reménykedett a finn bocsánatában, mert eléggé felspanolta, hogy sikerült az edzőt lenyűgöznie. Én is azt szerettem volna, ha helyrejönnek köztük a dolgok, nem csak Heidi boldogsága de az én nyugalmam érdekében is. Tudom, önző vagyok, de hát ez van.
- Majd meglátjuk. - sóhajtott, majd egy hirtelen hangulatváltozást bemutatva rám mosolygott. - Viszont te is beírhatsz egy piros pontot magadnak. Nem semmi, ahogy helyreraktad Kimit! Ha csak egy kicsit is azt hitte, hogy a kezében tartja a kapcsolatotokat, akkor most koppant egy picikét. Ez az a Nina, akit én ismerek!
- Azért annyira nem voltam durva. - ráztam a fejemet a túlzott dicséret hallatán. Persze Heidi örült, hogy frankón megmondtam a véleményemet Kiminek, de ettől még nem történt semmi drámai.
- Én azért büszke vagyok rád! - bólogatott elismerően a barátnőm. - De őszintén szólva nagyon kíváncsi leszek arra, hogy mi lesz, ha egyszer sikerül lekenyereznie. Direkt húzod az agyát?
- Dehogyis! - nevettem fel, mert még a feltételezés is sértő volt. - Csak azt teszem, ami jó nekem.
- Szerintem mindketten ezt teszitek. - mosolyodott el.
- Mielőtt átesnénk a csöpögésbe, most inkább megyek aludni! - léptem az ajtóhoz. - Jóéjt!
- Reggel jövök ébreszteni! Csodás napunk lesz! - vigyorgott, talán azért, mert már tudja mivel fog kínozni.
- Mondom jóéjt! - búcsúztam el még egyszer nevetve, aztán egyszerűen rácsuktam az ajtót.
Zuhanyozni akartam menni, de alig tettem be a lábamat a fürdőbe, már megint kopogtattak a bejáratnál. Szitkozódva caplattam vissza az ajtóhoz, ahol kisebb meglepetésben részesültem, amikor előzetes várakozásommal ellentétben nem a barátnőm haja vöröslött az arcomba, hanem egy hatalmas csokor rózsa.
- Ez micsoda? - kérdeztem tágra nyílt szemmel a sráctól, aki a virágokat a képembe nyomta.
- Nina Bradl részére jött. - jelentette be hivatalosan. - Ugye jó helyen járok?
- A rózsa tévedés, biztosan nem nekem küldték. - ellenkeztem. Rózsák? Ugyan már!
- De, ez az  1476-os szoba, és ezt a csokrot egyértelműen ide címezték. Elfogadod? - nyújtotta át a küldeményt mosolyogva.
- Hát...ha nem veszed vissza, akkor kénytelen vagyok. - vontam vállat, majd átvettem a csokrot. - Ki a feladó?
- Ezt sajnos nem árulhatom el. - közölte titokzatosan. - Egy aláírást kérnék és már itt sem vagyok. - nyújtott egy papírt meg egy tollat elém, majd miután gyorsan aláfirkantottam a nevemet, el is lépett az ajtótól. - További szép estét!
Pislogva bámultam a rózsákra, amiket úgy tartottam a kezemben, mint egy időzített bombát. Kinyújtottam a karomat, hogy kicsit távolabbról is megszemlélhessem a dús csokrot, de még így is nagy szemekkel bámultam a vörös rózsafejekre. Ha már messziről nem ment, közelebbről próbáltam meg alaposabban megnézni, és ösztönösen kutakodtam valami cetli vagy kártya után, de hiába igazgattam arrébb a szirmokat, nem találtam semmi árulkodó jelet a küldőről. Túlságosan idegesítő volt, hogy nem elég, hogy ok nélkül kaptam ezt a váratlan ajándékot, a feladója még arra sem vette a fáradtságot, hogy ha legalább az ürügyét nem tüntette fel, legalább a nevével kisegíthetett volna. Morogva dobtam az asztalra a csokrot, de olyan ügyetlenül sikerült ez a laza mozdulat, hogy az egyik rózsaszál tüskéjének sikerült belevájódnia az ujjamba. Fájdalmas sziszegéssel kezdtem rázni a kézfejemet, de az ujjamból már a vér is kiserkent. Ez annyira feldühített, hogy képtelen voltam tovább nézni a csokrot az asztalon, ismét megkíséreltem közelebbi kapcsolatba kerülni vele, és nem törődve a további szúrásokkal, egyszerűen bevágtam a sarokba.