Rész-előzetes: 83. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket, sikerült fellelkesítenetek :) Ez a rövid beharangozó egy teljesen más hangulatú rész előzetese, remélem nem lesz ellenetekre :)
Szép hétvégét nektek! :))

- Mi a baj? - guggoltam le a pityergő kislány elé.
- Apa nem is szeret minket. - közölte sírós hangon.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kerekedett ki a szemem. Ha egy gyerek ilyet mond, azt nem kell is kell komolyan venni, de azért meglepett ez a kijelentés. Tudom, hogy jó a kapcsolatuk az apjukkal, éppen ezért nem is értettem, mi válthatta ki a lányban ezt a csalódottságot.
- Azokat a pingvinembereket szereti, akikkel egész nap jópofizik. Mi már egy picikét sem számítunk neki. - panaszkodott, miközben a könnyeit nyeldeste.
Nem igazán értettem, mire gondol, de biztos voltam benne, hogy ez csak valami gyerekes felfogás, és vajmi kevés köze van csak a valósághoz.
- Megint elutazik a hétvégén. - segített ki Joachim, aki még mindig a csokiját eszegette komótosan.
- Munkaügyben? - érdeklődtem. Amennyire ismertem Gerdet, az élete nagyrészt a munka körül forgott. És mint kiderült, jól is tippeltem.
- Ja, már megint csak a meló. - rázta a fejét bosszankodva a kissrác. - Pedig úgy volt, hogy ezen a hétvégén elmegyünk kempingezni. Szokásos program, minden évben kint vagyunk két napot az erdőben és sátorban alszunk, meg ilyesmik. Most meg a melója miatt befuccsol az egész.
- De megígérteeeee! - tört ki a bömbölés Winnie-ből. Aha, szóval ez bántja annyira a kislányt.
- Miért nem mentek anyuval? - kíváncsiskodtam, de ezzel még jobban kiborítottam szegénykét.
- Anyu nem tud kempingezni! - morogta dacosan. - Utál kint lenni az erdőben még nappal is! Tiszta félős!
- Akkor miért nem halasztjátok el a sátrazást apuval? - vetettem fel egy újabb ötletet, de ez sem aratott nagy sikert.
- Én most akaroooook! - makacskodott sírva a kislány. - Alig vártam, hogy hétvége legyen és most mégse megyünk. Ez nem igazsááááág!
- Jövő hétvégén meg már rossz idő lesz. - közölte Joachim.
- De ha apu nem ér rá, akkor nincs mit tenni. - simogattam meg Winnie fejét. Sajnáltam szegényt, hiszen át tudtam érezni a helyzetét. Az apa figyelme fontos egy gyerek életében, és sajnos én sem mindig bővelkedtem benne a gyerekkoromban. Sőt, még most sem túlzottan.
- Apu sose ér ránk. - siránkozott panaszos hangon, miközben hozzám dőlt.
Megpróbáltam megvigasztalni, de semmi sem hatott. Hol az apját szidta, hol kesergett, hogy az anyukája miért túl félős az erdei éjszakázáshoz, hol pedig csak csendben sírdogált, amiért a tervezett program meghiúsult. Joachim már valamivel érettebben fogta fel ezt a dolgot, úgyhogy csak tehetetlenül figyelte a húga hisztijét, amikor egyszer csak felcsillant a szeme és izgatottan rám nézett.
- Nina, te ráérsz hétvégén?
- Háááát...nincs futam, meg semmi betervezett program. - gondolkoztam el. Aztán rájöttem, miért is kérdezi.
- Nem akarsz sátrazni velünk?
- Nem is tudom...ez családi hagyomány, nem? - néztem felváltra a két gyerekre.
- De apa örülne, ha Winnie nem lenne ilyen szomorú. És most, hogy Jake-re már nem számíthatunk, te eljöhetnél velünk! - ötletelt a kissrác izgalmában. - Na, benne vagy? Tök klassz lenne!
- Igeeeeen! - lelkesedett be az ölemben kucorgó Winnie is. - Óóó, gyere velünk! Olyan jóóó lenne!
Az a helyzet állt elő, hogy két gyerkőc akart bociszemekkel rávenni egy hétvégi programra. Olyan édesen meredtek rám, és olyan aranyosan kérleltek, hogy minden határozottságom eltűnt a süllyesztőben.
- Jó, legyen! - adtam be a derekamat, mire a két kisszomszéd hangos nevetésbe kezdett. Elkezdtek ölelgetni, ami elég váratlanul ért, de azért örültem a jókedvüknek. Inkább nevessenek, mint sírjanak!
- Hú, és tudod még mi lenne a jó? - pislogott rám nagy kék szemeivel Winnie. - Ha Sebi is jönne!
- Seb?! - kérdeztem vissza kicsit értetlenül. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet együtt sátrazni, főleg mivel Szingapúrban olyan durván kiütöttük magunkat egymás társaságában.
- Lécci, lécci, lécci! - kérlelt vékony hangon a kislány. Én pedig nem tudtam ellenállni a győzködésének.