Epilógus

EPILÓGUS

,,Kimi, mit gondolsz az új csapatodról? Elégedett vagy velük?

- A Lotus egy nagyszerű csapat. Már az első látogatásomkor tudtam, hogy ez a csapat megfelelő lesz a visszatérésemre. Nagyszerű emberek dolgoznak itt, nagyra törő tervekkel, és mind nagyon elszántak az idei szezont illetően. Biztos vagyok benne, hogy sokat érhetünk el együtt."

/ Kimi, 7. fejezet /

(Kimi)

Hát döntöttem: itt és most vége. Ennek a történetnek vége. Semmi értelme tovább folytatni, hiszen csak gyűlnek a problémák és senkinek sem fekszik a jelenlegi helyzet. Akkor mégis mi a francért erőlködjünk? Az lesz a legjobb, ha pontot teszünk az ügy végére, ha már nem tudunk közös nevezőre jutni. Szar helyzet, de ez van. Nincs más megoldás.
Bevágódtam a kocsiba és meg sem álltam a hotelig. Fellifteztem a lakosztályunkig, ahol rögtön levedlettem magamról a fekete-arany cuccokat. Hát ezeket se látom többször...nem mintha hiányoznának a későbbiekben. Jól meg leszek nélkülük, ahogy most is. Elkezdtem kutakodni a csomagjaim között valami utcán használható póló után, de mindenhol csak a csapatcuccok hevertek, szart se lehetett kivenni a bőröndből. Ez felcseszte az agyamat, úgyhogy kutakodás helyett inkább ledobtam magamat az ágyra és a plafont bámultam. A mobilom folyamatosan rezgett; nyilván egyeseket mélyen érinti, hogy nem tudnak elérni. Az elmúlt napokban nekem nem vették fel a telefont, szóval most nyugodt szívvel megtehetem, hogy leszarok mindent ami azokkal az emberekkel kapcsolatos. És inkább kipihenem a mai fáradalmaimat...ja, azt a néhány másodpercet.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire felébredtem, de úgy tettem mintha mi sem történt volna. A mobilom már megőrült a millió nem fogadott hívástól, de hála a néma üzemmódnak akárhogy is próbáltak megzavarni az alvásban, nagyon nem jött össze. Heh!
Csekkoltam az időt, és erről eszembe jutott, hogy ha most indulok, nem lesz akkora forgalom és viszonylag nagy feltűnés nélkül lelécelhetek. De azért nem vittem túlzásba a kapkodást, ráérősen összerámoltam a cuccaimat, aztán egy szürke pólót próbáltam kifordítani, hogy felhúzhassam. Ekkor omlott be az ajtón Nina.
- Hát te? - kérdezte meghökkenve. Halálra vált arccal figyelte, hogy a bőröndöm már útra kész, én meg pont úgy nézek ki, mint aki két percen belül felszívódik. Nagyon egyértelmű volt a szitu. - Hová mész? - tudakolta riadtan, aztán tett egy lépést, hogy becsukhassa maga mögött az ajtót, ezután pedig odajöhessen hozzám.
Muszáj volt elmosolyodnom rajta, pedig nem nagyon voltam feldobva. Aha, ezek szerint dobogós lett. Az arca kipirult, a szeme csillogott, a haján pedig tisztán látszottak a pezsgőcseppek. Mondjuk ez már nem volt ritka látvány, mostanában szinte mindig ez volt a felállás. Ő pezsgőzött, én szívtam. Őt dicsőítették, engem elküldtek a picsába. Ő mindent megtehetett, nekem még fizetni sem voltak hajlandóak. Annyira jellemző...nem csoda, hogy a mai nap is rendesen betett nekem.
- Elegem van - mondtam ki egyszerűen - Nem fogom ezt tovább csinálni. Pont.
- Miről beszélsz? - pislogott rémülten.
- Ez volt az utolsó - biccentettem, és ezzel magamnak is megerősítettem, hogy innentől kezdve vége. - Marhára elegem van. Nem vagyok hajlandó tovább tenni a szépet, miközben szar se történik. Ha nekik ez kell, hát ez van.
- Befejezed? - kérdezte cérnavékony hangon.
- Ja. Itt és most. Ennyi volt - csaptam össze a tenyereimet, aztán egy nem túl őszinte vigyort is villantottam.
Nina megkövülten állt előttem, szerintem nem is akarta felfogni, hogy mit mondok. Úgy meredt rám, mintha éppen azt jelentettem volna be, hogy három nap múlva feldobom a talpamat. Enyhén szólva le volt sokkolva.
- Ez most komoly? - kérdezte előbb halkan, aztán hangsúlyosabban - Komolyan mondod?
- Ennek semmi értelme, Nina! - tártam szét a karjaimat - Ezerszer megbeszéltük, hogy így nem fog menni a dolog. Ha nincs lóvé, nincs munka. Ha ők így játszanak, akkor én is.
- De a pénz nem minden, Kimi! - háborodott fel.
- De mi pénzért versenyzünk, hahó! - legyeztem a szeme előtt, hogy felhívjam a figyelmét erre az aprócska tényre - Figyu, ez ugyanolyan munka, mint a többi.
- Hogy mondhatsz ilyet? Ez nem csak egy munka! - akadt fenn az előbbi kijelentésemen.
- Nekem az - jelentettem ki makacsul - Nem ez az életem. És nem is fordul fel, ha a következő két futamra már be se nézek. Úgyse fognak hiányolni, megvan az új üdvöske - mosolyogtam rá célzásképpen.
- Miért sajnálod tőlem a sikereket? - kérdezte némi éllel a hangjában.
- Azt sajnálom, hogy csak akkor vesznek észre, amikor én ejtve vagyok - helyesbítettem.
Mert ez volt az igazság. Amióta aláírtam a Ferrarival a szerződésemet, a Lotus szinte undorodik attól, hogy még ezt a pár futamot lehúzza velem. A teamemben még van pár tag, akikkel lehet normálisan dumálni, de a nagykutyák, a rohadék Permannel az élen mindent bevetnek, csak azért, hogy Nina felülmúljon a pályán, én meg hivatalosan is le legyek szarva. Mert Lotuséknál így szokás...
- Ez nem is igaz! - védekezett, pedig ő is tisztában volt a dolgokkal.
- Jaj, de mennyire, hogy igaz! - nevettem fel - Tavaly után azért Ericnek nem kicsit kellett dolgozni azon, hogy itt maradhass. Mindig azt szajkózták, hogy mennyire hisznek benned, blablabla, de közben csak nyár óta vették észre, hogy még nekik versenyzel. Hát ne is haragudj, de ez szánalmas! Most meg azt se tudják, hogyan nyomjanak még jobban. Ez a kurva képmutatást, ami itt megy...nagyon gáz!
Nina hümmögött egy sort, ebbe még ő sem tudott belekötni. Ő ugyan mostanában elég jó haverságban volt a górékkal, de nagyon jól érzékelte a csapaton belüli viszonyokat. Mostanában ez szolgáltatta köztünk a feszkót, nem is ok nélkül. A kapcsolatunknak is rendesen betett az, amit ennél az álszent csapatnál művelnek.
- Nem értem, miért jössz most ezekkel... - rázta a fejét zavartan - Te azért akarsz lelépni, mert nem kapod meg a fizetésedet! És mondjak valamit? Hát ez is gáz!
- Gáz? - nevettem fel ismét. Komolyan, ez már a nevetséges kategória! - Én nem azért vagyok itt, hogy ingyen tekergessem a kormányt! És ha ők nem képesek nekem megadni azt, amiért egész szezonban güriztem, akkor én meg arra nem leszek képes, hogy elvonszoljam magam Amerikába. Ők is leszarnak, én is leszarom őket. Tudod mit? Ez a gáz!
Lehajtotta a fejét és a száját rágcsálta, mert ez ellen sem tudott felszólalni. Az elkötelezettsége miatt ő biztosan nem ezt tenné a helyemben, de attól még nagyon is tudja, hogy igazam van és minden jogom megvan arra, hogy ezt a döntést meghozzam, szóval nem volt értelme ezen vitatkozni. De már fura lett volna, ha ennyiben marad az egész vita. Az utóbbi időben túl sokat edzettünk már ilyen téren, és ez most is csak a bemelegítés volt.
- Nem, nem ez a gáz! - csóválta a fejét, aztán rám emelte a tekintetét - Az a gáz, hogy képes vagy idő előtt itt hagyni az egész csapatot ez az ügy miatt.
- Megmondtam, én úgy játszok, ahogy ők - vontam meg a vállaimat.
- És ez a bosszúvágy, kárörvendés vagy akármi annyira elvakít, hogy nem is látsz tőle semmit! - jelentette ki ingerülten - Például azt, hogy ha őket itt hagyod, engem is itt hagysz!
- Na ne essünk túlzásokba, jó? - csillapítottam le nevetgélve  - Ezek kicsit sem függnek össze.
- De igen... - erősködött makacsul. - Én is a csapat része vagyok. Ha velük szakítasz, akkor én is ugyanúgy háttérbe szorulok nálad. Ráadásul idő előtt itt hagysz engem is. Hála azoknak az idióta vörösöknek!
- Na ne, már megint itt tartunk? - húztam végig a tenyeremet az arcomon. Közben próbáltam megsaccolni, hogy kábé hányszor rágtuk már ezen át magunkat. És még mindig van hová fokozni...fasza!
 - Azt hiszed nekem ez annyira kedvemre való? - emelte fel a hangját. Egyszerre volt dühös és sértett. Aztán győzött a gyengébbik oldala, mert ismét csak halkan tudott beszélni - Szeptember óta barátkoznom kell a gondolattal, hogy egyszer vége ennek az évnek is. És nem lesz több közös szezonunk.
- És ez mit számít? - értetlenkedtem. Nem vágtam, hogy miért akad fenn ezen minden egyes alkalommal azóta, hogy az elsőként közöltem vele az eligazolásomat. Akkor természetes volt, hogy kiakadt és nem tudott mit kezdeni azzal, hogy visszahurcolkodok a Ferrarihoz, de azóta inkább kerültük a témát és ebből azt vettem le, hogy elfogadta a döntésemet, amiért hálás is voltam neki. De most megint úrrá lett rajta valami, amitől nem tudott nyugton maradni.
- Nekem igenis sokat számít! - jelentette ki, aztán hadarni kezdett - Akárkivel is pótolnak, az nem te leszel. Akitől mindig tanulhatok valami újat, akinek az útjából félre kell állnom, ha úgy van, akivel együtt örülhetek, ha ketten állunk dobogón. Azt már nem is számolom ide, hogy nem vágtathatok oda hozzá a nap végén, hogy együtt menjünk vissza a szállodai szobánkba egy fáradt nap után, vagy berontsak hozzá a pihenőjébe egy kis csapattársi extráért...ha érted mire gondolok. Szóval baromira nem lesz ugyanaz. Én próbálom kiélvezni a maradék együtt töltött időnket, de minden új helyszínen pofán csap a tudat, hogy egyre csak fogy ez az idő. Mert nem akarom, hogy vége legyen - fújta ki a levegőjét. Teljesen magába zuhant, elég gáz volt így látni.
- De ez csak az itteni életünk, Nina! Nem értem, miért kevered össze a kettőt. Attól még nem fogunk szakítani, hogy más csapatnál versenyzünk! - szögeztem le, mert gyanús volt, hogy efelé halad ez az egész szarság.
- De van fogalmad róla, hogy mennyire rosszul esik az, hogy te csak úgy félvállról kijelented, hogy mit számít, ha az utolsó két hétvégét kihagyod? - nézett rám csalódottan. Teljesen beleélte magát ebbe és nem volt hajlandó tágítani ettől. Már nem is dühös volt, egyszerűen csak elkeseredett.
- De köztünk nem változik semmi - ismételtem meg, de látva a gyötrődését, inkább odaléptem hozzá és magamhoz öleltem. Automatikusan a karjaimba simult, a fejét a mellkasomnak döntötte és egy ideig csak szuszogott - Nem értem, mi bajod van. Ez az egész mizéria nem lehet hatással ránk.
- De már szeptember óta hatással van, nem tűnt fel? - nézett fel rám. Ekkor vettem észre, hogy könnyes a szeme. - Amióta csak közölted velem, hogy itt hagysz minket és a Ferrarihoz mész, pont hozzájuk, akik már egyszer kirúgtak és te magad mondtad, hogy nem akarsz visszamenni...
- Jó, ezt ne kezdjük megint, oké? - szakítottam félbe, még mielőtt a régi-új csapatomat kezdte volna megint ócsárolni. Nem titkolta el, hogy mennyire durva véleménye van arról, hogy szerinte átállok a sötét oldalra. És emiatt már bőven kiveszekedtük magunkat.
- Azt akarom ezzel mondani, hogy azóta úgy érzem, fokozatosan kezdelek elveszíteni! - pislogott rám könnyes szemmel.
- Ez baromság! - ráztam a fejemet. Nem vágom, honnan szed ilyesmiket. Azért az csak jelent valamit, hogy már több, mint egy évet lehúztunk egymással. Úgy is, hogy volt részünk jóságban és szarságban is. És ez a munkaügy pont nem az az ok lesz, ami miatt végzünk egymással. Ez ki van zárva.
- De, és neked is el kell ismerned, hogy a bejelentésed óta állandóan feszültek vagyunk - folytatta továbbra is a saját igazát bizonygatva - Annyit veszekedtünk már, pedig azelőtt egy rossz szót nem szóltunk egymáshoz. Most meg olyan, mintha ez az egész csapat-háború közénk állna, és mi csak sodródunk az árral, egyre távolodva egymástól.
- De ez nem jelenti azt, hogy téged is elhagylak, ne hülyéskedj már! - Nevethetnékem támadt, csakhogy baromira nem volt nevetséges a szitu. Csak ezek az idióta feltételezései. Jaj, baszki, hová süllyedünk?
- Én sem akarom ezt - mosolyodott el kissé erőtlenül, ahogy felnézett rám - Igazad van, nem ez az életünk.
- Ezt mondom - mosolyogtam vissza én is - Nem kell, hogy hazavigyük ezt a sok szarságot, amit itt kevernek a rohadt "kedves és tisztességes" munkatársaink.
- De annyira sajnálom - búslakodott - Tavaly olyan király volt minden, most meg mintha minden darabokra hullott volna a csapatunkban. Te meg jövőre elmész innen...a vörösökhöz. Annyira utálom a rohadt Ferrarit!
- Egy ép okot mondj rá, hogy miért! - követeltem, mert eddig csak gyenge érveket hozott fel és már kezdtem unni, hogy mindig a szememre veti, hogy mennyire nem bírja azt, hogy a "nagy ellenségeinkhez" pártolok át.
- Azért, mert elvesznek tőlem! - fakadt ki egyszerre dühösen, csalódottan és elkeseredve.
Ja, hogy erről van szó! Hát ezen muszáj volt vigyorognom. Kiderül, hogy marhára nem magával a Ferrarival van a baj, hanem még mindig nem tud megbirkózni azzal, hogy jövőre már nem egy csapatnál leszünk. Ja, hát mondjuk nekem is fura lesz. Nina vagy Alonso, nem mindegy... De lehet, hogy pont az kell, hogy a csajom ne legyen a közelemben, hogy a pályán jobb legyek. És ha megint világbajnok leszek, legalább nem csak vele, hanem egy újabb dicsőséggel is büszkélkedhetek. Na, hát kábé ez motivál jövőre.
- Azért tudod, hogy ez nagy hülyén hangzik, ugye? - hecceltem, de sikerrel jártam, mert erre a szemét becsukva próbálta visszafojtani a mosolygást.
- Komolyan gondolom! - erősködött és hála annak, hogy nagyon igyekezett komoly maradni, el is hittem neki, amit mondott - Nem akarlak elveszíteni, Kimi! Lehet, hogy a Ferrari ellop téged tőlünk, de nem taposhatnak bele a magánéletünkbe! Nem hagyhatunk egy halvány esélyt sem annak, hogy ez a kapcsolatunk rovására menjen!
- Hm, bírom, amikor ilyen harcias és makacs vagy! - húztam büszke vigyorra a számat. Szerettem benne, hogy nem adja fel a dolgokat. És ez duplán igaz volt azokra a dolgokra, amik életbevágóan fontosak voltak számára.
- Ha rólunk van szó, akkor igen. Nem engedem, hogy bármi is szétválasszon minket! - tette hozzá egy ártatlan, de megnyerő mosollyal. Na basszus, ennyi hangulatingadozást negyed órán belül...
- Helyes. Akkor ne is menj messzebb! - húztam magamhoz a derekánál fogva.
Kihívóan néztünk egymásra, és megszólalás nélkül egyet értettünk abban, hogy már megint baromi izgató az, amikor veszekedés után túlteng bennünk az adrenalin és...hát valahogy le kéne vezetni. Erre pedig csak egy mód létezik. A kedvencem.
- Elvileg megünnepelnénk a dobogós helyemet - suttogta, de a karjai már a nyakamon csimpaszkodtak és az ujjaival finoman cirógatta a bőrömet.
- Akkor válassz: vagy ők vagy én! - adtam ki az ultimátumot, de persze kicsit rásegítettem azzal, hogy olyan közel hajoltam hozzá, hogy éppen hogy nem ért össze az arcunk.
- Azért tudod, hogy ez hülyén hangzik, ugye? - ismételte meg a pár perccel ezelőtti kérdésemet. Magabiztosan vigyorgott, én viszont nem tudtam beérni ezzel a válasszal.
- Öt másodperced van arra, hogy meggyőzően válaszolj! - figyelmeztettem a szemébe nézve, aztán mosolyogva számolni kezdtem. - Négy...
- Persze, hogy te! - nevetett fel.
- Nem elég... - mormogtam - Három...
- Az előbb papoltam arról, hogy mennyire nem bírnám a hiányodat! - kezdett el győzködni. Nagyon be akarta bizonyítani, hogy miért én, de hát ez így túl egyszerű lett volna. És különben is, még ennyi idő után sem szoktam le arról, hogy túlfeszítsem a határait. De csak azért, mert tudom, hogy mi ennek az eredménye.
- Kevés... - húztam tovább az agyát, közben pedig pont annyi távolságot hagytam magunk között, hogy idegőrlő legyen a maradék pár másodperc - Kettő...
- Kimi, ne hülyéskedj! - kuncogta, és mivel ő már lejártnak tekintette az időt, felkínálkozott, hogy smároljam már le. De hiába hajolt folyton elém, szándékosan kitértem előle - De hát...mit mondhatnék még?
- Találgass... - biztattam, közben pedig már elkezdtem lefejteni róla a felsőjét. Nem bántam volna, ha gyorsan pörög az agya, mert már nagyon akartam békülősdit játszani - Egy...
- Megígérem, hogy nem ócsárolom a vörösöket, mert már te is egy leszel köztük - emelte eskütételre a kezét- Hogy nem fogok összeomlani, ha egyedül megyek Austinba. És nem leszek nagyon összetörve, amikor először látlak pirosban, és Fernandót sem fogom jobban cseszegetni, amiért ő a társad. Akármi is lesz, szeretlek és ezért alkalmazkodok hozzád, akkor is ha nehéz lesz.. Meggyőztelek? - kérdezte, miután befejezte a kis kortesbeszédét. Nem tudom mit látott az arcomon, de nagyon biztosra vette a győzelmét. Talán már egy kicsit túlságosan hozzá szokott ahhoz, hogy lealáz. De hát néha kell a nőket is nyerni hagyni. Vagy nem.
- Nem tudom, hogy ennyivel beérem-e... - mormogtam, de már készültem arra, hogy megtegyük azt a pár métert a szoba másik feléig. Az egyik kezemmel a hátsóját, a másikkal a hátát fogtam meg és csak kivártam.
- Érzem - mosolygott sejtelmesen. Készségesen úgy helyezkedett, hogy akármikor indíthassunk. De még így is megleptem, amikor felkaptam - Hééé! Hát ezt érdemlem?
- Kiérdemled, hogy ezt tegyem veled - bólintottam vigyorogva, aztán még ebben a pozícióban nyomtam egy csókot a szájára. Nem nagyon akart megelégedni vele, pedig ez csak a bemelegítés lett volna.

- Most te jössz! - nyögte, amikor mégis hajlandó volt pár percre elválni a számtól. Amúgy kiszolgáltatott helyzetben volt a karomban, de nem nagyon zavarta.
Még volt képe megkérni, hogy bizonyítsam be, miért is tartok ki mellette, ha már a csapattól szörnyen könnyes búcsút veszek. Hihetetlenül pimasz a csaj, pontosan tudja az okát, de jobb hallani az én számból. Na ja, a nők meg az ördögi módszereik. Mi, férfiak máshogy csináljuk. És bizonyíték van rá, hogy sokkal hatásosabb.

~~~~

A nappaliban döglöttem, amikor csapódott az ajtó. Ment a zene a hi-fiben, de akkor is őrjítő volt a csend, és most, hogy házi fúriám hazaért, már nem is kötött le annyira az Angry Birds, amit a laptopon nyomattam már egy ideje.
- Jelen! - kiabált be Nina, aztán szokása szerint bazi nagy zajt csapott, miközben ledobálta a cuccait az előszobában. Na jó, talán mégis jobb volt az a csend. Most elég fájó volt az a sok csapkodás, ami távolról jött. Pedig most nem is ideges...vagy ki tudja.

- Hallom... - válaszoltam vissza, bár inkább csak magamnak mondtam, mert nem volt kedvem átordítani a házat. Nem is volt rá szükség, Nina hamarosan betrappolt a nappaliba.
- Na, hogy vagy? - érdeklődött azonnal és hangjából bőven érződött az aggódás. Jaj, csak ezt ne!
- Hé, most komolyan ezzel indítasz? - vontam fel a szemöldökömet, mire ő nagyon kegyes lett hozzám, és lehajolt, hogy egy rövid csókkal üdvözöljük egymást. Pechemre ez a rövid rövidebb volt annál, amit vártam.
- Na, mondd, hogy mi van veled! - követelte a helyzetjelentést.
- Nyugi már! Ülj le! - húztam le magamhoz a kezénél fogva. Annyira pattogott, hogy valamivel le kellett nyugtatni.
Készségesen odaférkőzött mellém a kanapéra, de továbbra is türelmetlenül várta, hogy beszámoljak neki a hogylétemről.
- Hogy érzed magad? Jól vagy?
- Az aggódásodtól agyfaszt kapok...még mindig! - közöltem vele már legalább tucatjára.
- Elnézést, de két és fél hete nem láttalak és...
- ...és a telefonos beszámolóm kicsit sem elégített ki - szóltam közbe vigyorogva. Nem díjazta a piszkálódásomat, és ezt azzal is kimutatta, hogy összeráncolta a homlokát.
- Kimi, az istenért, egy gerincműtét nem egy nátha! Igenis aggódtam érted! - jelentette ki, bár ez eddig is tök egyértelmű volt. - Elhiheted, hogy elég strapás volt ennek tudatában elutazni a világ másik felére és mindent úgy csinálni, mintha rendben lenne!
- De hát hajam szála sem görbült, maradj már! - nevettem fel. Annyira túlzásba viszi ezt az egész parázást... - Megmondtam, hogy nem volt semmi gáz.
- Nálad... - sóhajtotta, de azért odahajolt hozzám és valamivel hosszabb csókkal ajándékozott meg, mint az előbb. Na ezzel ki is húzta az aggódás miatt kapott rossz pontját.
- Te viszont hiányoztál - mondtam komolyan - Baromira nem szoktam hozzá, hogy két hétig nem látom a huncut fejedet.
- Én is hiányoltalak, elhiheted - húzta el a száját. Még mielőtt elkezdtünk volna egymásra licitálni, hogy melyikünk bírta nehezebben ezt a hosszú időt, Ninának hirtelen átsuhant valami az agyában, mert hirtelen felpattant - Bocs, valamit el kell intéznem.
- Ehh, muszáj? - ciccegtem. Nem volt kedvemre való, hogy máris felszívódik, azt' csak most robbant be.
- Igen, már...már muszáj! - kiabált még vissza, mert ekkorra már a háznak valamelyik másik részében járt.
Vártam. Egy percet, kettőt, ötöt, tízet, tizenötöt és már kezdtem türelmetlen lenni, mert nem hallatott magáról és már azt hittem, szó nélkül elhúzott itthonról. De aztán kábé húsz perc múlva visszatért, bár nemhogy visszaült volna hozzám, megállt az ajtóban és az ajkát harapdálva figyelt engem.
- Na, mi a helyzet? - kérdeztem mosolyogva, mert már a nézéséből látszott, hogy valamire készül.
- Helyzet van! - jelentette be, és közben maga elé bólogatott. Mosolyogni mosolygott ugyan, de mégis olyan fura volt. Nem tudtam hova tenni az egész arcát, de kezdett érdekelni a dolog.
- Bővebben?
- Hát...van egy hírem - pislogott mosolyogva.
- Az fasza! És legalább jó?
- Hát...majd eldöntöd - mondta sejtelmesen. Az eszem megáll, miért ilyen nehéz a nőkkel?
- Ja, értem, most azt akarod, hogy tippeljek - Bólogatni kezdett, úgyhogy engedelmeskedtem és felsoroltam pár random lehetőséget, ami éppen felötlött bennem - Na...Eric kirúgott. Vagy beolvastál Permannek. Ja, nem...egyenesen Lopezt oltottad le, mert azt hiszed ő a felelős azért, hogy most itthon lábadozok.
- Jaj, dehogy! - legyintett nevetve - Nem munkáról van szó.
- Jó, akkor más... - gondolkodtam, és ekkor rájöttem, hogy ha nem meló, akkor más érdekes emberek állnak a háttérben - Heidi beadta a derekát és hajlandó Svájcba költözni. Vagy a bátyádék megint ránk akarják sózni a kölyköt egész hétvégére. Vagy Sebas beparázott és téged kért meg, hogy legyél Hanna mellett a szülésnél.
- Nem talált! - rázta a fejét vigyorogva. Nagyon feldobja, hogy nem is jó helyen kapiskálok. Tudnám, mitől ilyen izgatott... - Segítek, rólam van szó...
- Hát ez baromi nagy segítség! - röhögtem - Te vagy a legzűrösebb ember, akit ismerek - Erre sértődött fejet vágott, de továbbra is azt várta, hogy ne adjam fel. - Na jó, akkor találgatok. De csak rosszra tudok gondolni. Mondjuk megint úgy ünnepelted a dobogódat, hogy kiskanállal kellett összeszedni a buli után. Ja, várj azt mondtad, nem meló miatt van helyzet. Szóval megcsaltál és most ezt vigyorogva próbálod beadni. Fix, hogy ezt akartad mondani. Na ki vele, Austinban jött össze a dolog, vagy Sao Paolóban?
- Abu Dhabiban - közölte, és most már muszáj volt beharapnia a száját, mert másképp nem tudta magába fojtani a vigyorgást.
- Na, ez rossz poén! Nem versz át! - mutattam fel az ujjamat figyelmeztetőleg - Abu Dhabiban velem voltál.
- Pontosan - bólogatott hevesen. Aztán szuggerálni kezdett a szemével, hátha ettől az infótól leesik valami. Hát nem jött össze.
- Ja, megvan - eszméltem fel mégis - Utánam még elmentél dobogót ünnepelni, mikor én már rég aludtam és közben összefeküdtél valamelyik szerelőddel. Eltaláltam, vagy eltaláltam? - kérdeztem nevetve, bár én se gondoltam komolyan.
De tudtam, hogy Nina előbb-utóbb megunja, hogy ilyeneket feltételezek róla és csak kinyögi. És hát lepődjek meg, megint nekem lett igazam.
- Te komolyan kinézed ezt belőlem? - pattant ki a szeme a felháborodástól.
- Ha elárulnád végre, hogy mi a szent szar van, akkor nem gyártanék ilyen elméleteket...az amúgy is a te asztalod. Szóval, kinyögöd végre, mi bajod van? - tudakoltam, most már komolyan türelmetlenül.
- Terhes vagyok - mondta ki egyszerűen. Vagy mégsem ezt mondta? Lehet, hogy a műtét halláskárosodást okozott. Ja, több, mint valószínű.
Csak bámultam rá, vártam mit tesz hozzá, de ő egyfolytában csak bólogatott.
- Ne szívass! - hitetlenkedtem. Azt se tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír. Marhára nem tudtam eldönteni.
- Nem vicc, Kimi! - bizonygatta hevesen - Ez van, tényleg. Akarod látni?
- Na, várj, most tényleg nem poén? - rötyögtem, még mindig a meglepetés hatása alatt - Én 'aszittem' még mindig....oh, baszki!
Ezt már akkor mondtam, amikor Nina odasétált hozzám, kezében egy lázmérőszerű dologgal. Teszt.
- Biztos forrásból tudom, hogy nincs kettős látásod a műtéttől, szóval hidd csak el, hogy az ott két csík! - mutogatta a jól látható két piros vonalat, ami egyértelmű jelzést adott.
Összenéztünk, de egyikünk sem tudott hirtelen mit mondani. Már kínos volt, hogy azt a rohadt két csíkot bámuljuk és közben próbáljuk felfogni, hogy akkor most mi a jó élet is van.
- Várj csak... - szólaltam meg, amikor beugrott valami - Azt mondtad, Abu Dhabi...
- Aha - bólintott mosolyogva - Ha jól számoltam, ott jött össze. De nem dolog, ahogy te mondtad.
- Úristen! - kaptam a fejemhez. Felegyenesedtem, mert azt gondoltam ülő helyzetben mégis könnyebben megy az infófeldolgozás - Hát, de ez most...most tutira komoly?
- Úgy néz ki - bólogatott, aztán odaült mellém és kíváncsian figyelte a reakciómat.
- És...mit fogsz csinálni? - néztem rá kérdőn. Felrémlett előttem az, hogy egy évvel korábban mennyire gázul sültek el a dolgok, amikor ugyanettől tartottunk. De most sokkal valóságosabb volt az egész szitu.
- Ha arra gondolsz, hogy gondolkodok-e az abortuszon, akkor megmondom, hogy szóba sem jöhet! - rázta a fejét határozottan. Na erre még nagyobbat néztem.
- De most... és akkor mi lesz veled jövőre?
- Figyelj - mondta, majd úgy helyezkedett, hogy egymással szemben legyünk - Nagyon fájdalmas volt ez az utolsó hétvége nekünk. Semmi sem úgy alakult, ahogy tavaly és minden baromira megváltozott. Ezek után semmi sem lesz úgy, ahogy volt. Nélküled meg pláne. A csapat is szarban van, és ki tudja, kit igazolnak le a helyedre. Ha az a nyomorult Maldonado tolakodik be, én fix, hogy nem kérek belőle.
- Na várj már! - vágtam közbe, mert olyan dolgokat hadart el, amiket még fel sem fogtam - Ki akarsz lépni?
- Nincs más választásom - vonta meg a vállát mosolyogva.
- De Nina, ne csináld már! - fogtam meg a vállánál fogva a lányt - Most értél oda, hogy már nyerhess is valamit, erre eligazolsz máshová? Nem kapsz jobb helyet, megint a nulláról kell kezdened.
- Nem igazolok el sehová - nevetett fel - Egyszerűen abbahagyom a versenyzést.
- Most ne basszál fel! Mi ütött beléd? - bámultam rá hitetlenkedve. Nagyon nem értettem, hogy mi történik vele, mintha nem is ugyanaz a csaj lenne előttem, akivel tavaly járni kezdtünk.
- Az előbb mondtam, hogy terhes vagyok, nem figyeltél? - kuncogta. Hát ő sokkal nyugodtabb volt, mint én.
- Ja, tényleg - jutott eszembe. Ezt már el is felejtettem. - Bakker...akkor ezért.
- Aha - bólogatott nagyokat, mint aki így próbálja meg elhitetni velem, hogy komolyan beszél. Ami engem illet...hát én még az emésztési fázisnál tartottam. Nina is vette az adást, mert odadőlt a vállamhoz és közben a mellkasomat simogatta - Figyelj, én akarom ezt a babát.
- Mi van? - Na tessék, egy újabb hihetetlen infó. Mi jön még?
- Tényleg - bizonygatta nevetve - Én ezt egy jelnek veszem. Mármint, hogy megfogant. Elvégre nem lehet véletlen, hogy pont akkor nem védekeztünk, amikor arról volt szó, hogy akármi lesz velünk, mármint csapatügyileg, akkor is kitartunk egymás mellett. Hát van ennél jobb bizonyíték egy kisbabánál?
- El sem hiszem, hogy ezt te mondod - csóváltam a fejemet hitetlenkedve, de azért muszáj volt elmosolyodnom - De komolyan feladnád a következő évet ezért?
- Hát elég nyomós érv az, hogy nem férnék bele az autómba? - kérdezte nevetve.
- Mondjuk a Lotus már amúgy is csak mélyre süllyed - tűnődtem - Máshol meg úgysem kapnál helyet.
- Még jó, hogy itthon mindig van helyem - mosolygott és közben úgy simult hozzám, mint aki nagyon jól érzi magát ezen a bizonyos helyen. Hát, van benne valami.
- De hallod...most komolyan megtartod? - kérdeztem rá megint, mert még mindig hihetetlennek tűnt ez az egész.
- Megtartjuk - helyesbített, aztán felvonta a szemöldökét - Feltéve, ha akarsz az apja lenni.
- Ez nem akarás kérdése - vigyorodtam el.
- Ő maga sem akarásból született - helyeselt.
- Valahogy nem lepődök meg azon, hogy velünk minden ilyen...spontán történik - hümmögtem, aztán inkább visszadőltem a kanapéra. Basszus, lesz mit feldolgozni ma éjjel.
- Akkor most spontán megkérdezem: vállalod? - nézett rám kérdően, miközben rám ereszkedett. Átkaroltam a karommal, és közben felsóhajtottam.
- Spontánkölyök nem örülne, ha nemet mondanék, mi? - rötyögtem.
De persze miért is mondtam volna nemet? Ha Nina áldozatot hozott, én is megteszem.

*******

,,Oké, hogy még csak 19 vagyok és eszem ágában sincs mostanában szülni, de...én fogalmam sincs, hogy milyen szülő leszek. Nem tudom, hogy hogyan tudnék elbírni két ilyen hiperaktív gyerekkel. Bár hogyha valami nyugodt és higgadt pasi lenne az apjuk, talán könnyebben menne a dolog. (...)

Már alapból is fura párost alkotunk Kimivel, de mi lenne, ha mondjuk, mint férj és feleség élnénk, teszem azt két gyerkőccel? Áh, ez...ez teljesen abszurd."
/ Nina, 52. fejezet /

(Nina)

Féltem, nem is kicsit. Bennem volt a para, hogy valami rosszat fognak közölni velem és ez az egész napomra rányomja a bélyegét. Nem akartam, hogy bármi rosszul süljön el, csak mert nemrég még nem túl biztató visszajelzéseket kaptam. De mint minden mással, ezzel is szembe akartam nézni. Ünnepek ide, vagy oda, tudnom kellett, hogy mi a helyzet. Akkor is, ha fájni fog az igazság.

- Nos, mi a helyzet? - érdeklődtem, bár próbáltam nem túl türelmetlenül kérdezni. De ha egyszer ennyire izgulok, tök természetes, hogy nem bírok magammal. Ezt szerencsére az orvos is látta.

- Ne aggódjon, nem vészes - közölte mosolyogva, bár ha azt hitte, hogy ezzel megnyugtatott, akkor nagyot tévedett.

- De konkrétan? Most hogy állunk? - faggatóztam tovább, mert nem értem be annyival, hogy "nem vészes".

- Nézze kisasszony, megmondtam, hogy nem kell aggódnia - tette rá a kezét a karomra, ezt is csak nyugtatólag.

- De hisz az előbb mutatta, hogy már alig van helye! - mutogattam a monitorra, amin az előbb még a hasamban terpeszkedő babát láttam. Meglehetősen szorult helyzetben. - Hogy mondhatja azt, hogy ne aggódjak?!

- Hé, nyugi van már! - próbált csitítani Kimi is, aki ugyan szintén látta az ultrahang felvételeket, de nem hozta annyira lázba, hogy az utódunk már alig fér el a hasamban.

- Igen, tény, hogy kevés a helye a magzatnak, de az ünnepek előtt biztosan nem fog megszületni - folytatta az

orvos, végre valami használható infókkal előállva - Azért gondoltuk, hogy koraszülés lesz, mert még mindig egy hét hónapos terhesnek megfelelő gömbölyödése van, miközben már a nyolcadik végén tart.

- Ezt azt jelenti, hogy túlságosan pici lesz, mert nem nő? - aggodalmaskodtam. Annyira féltem, hogy bármi rendellenesség lép fel még a szülés előtt, hogy már lassan beleőrültem a kétkedésekbe.

- Tényleg apró baba lesz, de ez csak akkor fog komplikációt jelenteni, ha nehezen akar kibújni - magyarázta a doki - Abban az esetben, ha nem hajlandó a könnyebb utat választani, császármetszést kell végrehajtanunk, de egyelőre nem feltételezünk ilyesmit.

- Császármetszés... - suttogtam elhaló hangon. Kimi felsóhajtott, de azért megnyugtatott azzal, hogy a vállamon tartotta a tenyerét, miközben én megfeledkezve arról, hogy már vége a vizsgálatnak, még mindig ugyanolyan pozícióban feküdtem az ágyon. És szörnyülködtem. Megint.

- Hangsúlyozom, hogy erre most még kevés esélyt látok. Valószínűleg fájdalmasabb lesz, de az is lehet, hogy a baba méretének köszönhetően gyorsan túl lesz rajta. Mondom, kisasszony, nincs félnivalója - ismételte meg az orvos sokadjára. - Most egyelőre élvezze ki az ünnepeket, aztán jövőre találkozunk.

- Rendben - bólintottam, mert hát mi mást tehettem volna - Kellemes ünnepeket magának is!

Amikor elhagytuk a rendelőt és visszaültünk a kocsiba, megpróbáltam mélyeket lélegezni, hogy könnyítsek magamon. Legbelül én is tudtam, hogy ez a folytonos idegeskedés és aggódás csak árt a babának, de ha egyszer nem tudok nyugodt lenni az aprósága miatt, akkor ez nagyon nehezen megy.

- Ne parázz már! - simította meg a térdemet Kimi az autóban. Bocsánatkérően néztem rá, amiért megint el kell szenvednie ezt a sok nyivákolást és jajveszékelést, de már eléggé megszokta ahhoz, hogy ne fújjon rám emiatt - Inkább örülj annak, hogy a doki most már hajlandó volt elárulni a nemét.

- Már komolyan azt hittem, hogy tovább húzza az agyunkat! - csóváltam a fejemet és végre sikerült elmosolyodnom - Hihetetlen, hogy nyolc hónapig szívatott minket. De igazam lett - néztem rá büszkén - Mondtam, hogy megéreztem!

- Női megérzések - forgatta a szemét. Nem nagyon törődött bele, hogy ezt a tippelős versenyt elveszítette.

- Igen, mi nők egyszerűen megértjük egymást - simogattam meg a pocakomat mosolyogva.

- Még egy ugyanilyen bölcs nő hiányzik - ingatta a fejét, miközben beindította az autót.

- Ne mondd ezt, tudom, hogy te is lányt akartál! - vigyorogtam rá.

- Igen, már csak ő hiányzik - mosolyodott el, aztán odahajolt egy csókra, mielőtt hazaindultunk volna.

Otthon alighogy beértünk az ajtón, már hallottam a lábak dobogását. Éppen csak letettem a kabátomat és Kimi segítségével megszabadultam a csizmámtól, már meg is rohamoztak.

- Na? Nananananana? - tudakolta a kis törpe.

- Nem nyertünk - közölte vele a "rossz" hírt Kimi. - Úgy néz ki, egyenlőség lesz. Húgi jön.

- Tényleg, anyu? - nézett fel rám a fiunk, én pedig szokás szerint elolvadtam a tekintetétől. 

Megpróbáltam lehajolni hozzá, de még ezzel a hét, ám gyakorlatilag nyolc hónapos pocakkal is nehéz volt az ő méretéhez lesüllyedni.

- Igen, tényleg húgod lesz. Örülsz? - kérdeztem, közben pedig megsimogattam a buksiját.

- Hát...nem tudom - biggyesztette le a száját - Mijért nem öcsi?

- Mert már van egy kisfiú a családban és nem kell másik - mosolyogtam rá, ő pedig erre visszamosolygott és ahogy tudott átölelt. Kis kezecskéi aztán megsimogatták a pocakomat és szokása szerint motyogott valamit a hamarosan megszülető kistesójának.

Kimi mosolyogva figyelte a jelenetet, én viszont fürödtem az örömben. Olit nagyon érzékenyen érintette, hogy ilyen pufóknak lát, eleinte azt hitte, valami betegségem van és azóta mindig azt várja, hogy ha visszajövök az orvostól, már nem lesz ekkora pocakom. De aztán idővel hozzászokott és előszeretettel simította rá a buksiját, hátha hallja a kistesót.

- Minden rendben van? - érdeklődött Paula, aki ekkor jelent meg az előszobában. Valószínűleg megint az történt, hogy Oli mihelyst meghallotta az autó hangját, kispurizott, ő meg csak próbálta tartani a tempót a hiperaktív unokájával, ezért jött késve.

- Ne kezdj te is aggódni, anya. Egy nőtől bőven elég - jelentette ki Kimi, amin az anyjával együtt én is csak kuncogni tudtam.

- És jól hallom, tényleg lány lesz? - tudakolta kíváncsian az anyósom.

- Igen, a doki végre rászánta magát, hogy elárulja - informálta a fia - Már pont kezdett elegem lenni abból, hogy hiába nyúzzuk, csak nem képes kinyögni. De most talán meghatották az ünnepeket, vagy mit t'om én.

- A télapó hozza a húgit? - kérdezte az apjától Oli.

- Ha legközelebb is magára hagyod a mamát, akkor egyáltalán nem hoz neked semmit - közölte Kimi, miután sikerült elfojtani egy mosolyt.

- Én nem is kérek húgit - jelentette ki durcásan a fiunk.

- Most már késő - nevetett Kimi, aztán felvette a morcos Olit és komolyan nézett rá - De figyu, nem hagyjuk, hogy nőuralom legyen, oké?

- Micsoda? - pislogott a gyerek, szegény azt se tudta, mi az a nőuralom.

- Mostantól felejtsd el, hogy anyás vagy. Mi vagyunk társak, érted? Anya meg majd a húgival szövetkezik.

- Oké - kuncogott Oli, aztán olyan cinkos pillantást vetett az apjával, amit valószínűleg Kimi el is várt tőle.

- Helyes. Nem véletlen, hogy az óvónők agyba-főbe dicsérnek - mondta büszkén.

- Múltkor éppenséggel panaszkodtak, amikor vállon bokszolta az egyik társát - mondtam, mire Kimi hitetlenkedve nézett előbb rám, aztán Olira.

- Igaz ez, fiam?

- Te mondtad, apa, hogy szabad olyat, mert az jó és így haverkodhatok - védekezett a fiunk, de azért rémülten nézett az apjára, nyilván azt várta, hogy most leszidást kap.

- Jól is tetted - vigyorgott Kimi büszkén. Én annyira nem repestem az örömtől, amikor az óvónéni közölte, hogy a mi Oliverünk kissé durván barátkozik, de hát ezek szerint az apja tanította erre.

- Jaj, fiam, te és a gyereknevelés... - csóválta a fejét Paula mosolyogva.

- Nem tudom, mit izélsz, anya - morogta a fia - A fiamnak igenis haverkodnia kell, hogy később tudjon kivel sörözni menni.

- Sosem lehet elég korán kezdeni - tettem hozzá egy fanyar mosollyal.

- Apa, én veled akarok sört inni - jelentette ki Oli, mire mindhárman elolvadtunk a kisfiunktól.

- Majd ha elmúltál öt - vigyorgott rá Kimi, Oli pedig teljes izgalomban ecsetelni kezdte, hogy akkor a szülinapi bulijára sört kér torta helyett. Még jó, hogy nem vodkát követel!

- Erre mondják, hogy apja fia? - kérdezte tőlem Paula, miután a "férfiak" úgy döntöttek, hogy kimennek az udvarba és intézkednek karácsonyfa-ügyben.

- Aki mégis anyás - tettem hozzá, mert ez volt az igazság.

- Ezek után még jobban ragaszkodni fog mindkettőtökhöz - jósolta meg az anyósom - És készülj fel rá, hogy mostantól nagyon apás lesz. Ha jön a kislány, és azt látja, hogy vele foglalkozol a nap huszonnégy órájában, kénytelen lesz az apjával szövetkezni.

- Attól tartok, ez kölcsönös lesz - mosolyogtam. Kimi nem repesett már azért sem, mert másodjára is teherbe estem, mert szerinte túl gyorsan jött Oli után. Ő még ki akarta volna élvezni az első éveket a fiunkkal, de hát néha nélküle is élvezni akarta a napokat, ekkor fogant meg a lányunk. Kíváncsi leszek, mennyire lesz féltékeny szegénykémre, ha ezentúl mindketten kissé háttérbe szorulnak a kishölgy kedvéért. Ezt próbálom majd megakadályozni, ha egy hónap múlva bővül a kis családunk.

- Ezen még ráérsz aggódni, drágám - nyugtatott meg Paula - Inkább gyere, nézd meg mit sütöttünk a fiaddal.

- Ó, már innen érzem az illatokat! - szimatoltam bele a levegőbe.

- A vendégeitek is el lesznek ájulva tőle - biztosított, aztán már be is kísért a konyhába, hogy megcsodálhassam, mi mindent dobott össze a holnapi ünnepi csúcstalálkozónkra.

~~~~

- Anyu, felemelsz? - kérte Oliver. Egy nagy piros csillagot szorított kicsi markában és segélykérően pislogott rám.

- Kicsim, anyu már nem tud emelgetni - mondtam neki már sokadjára.

- De nem tudom felrakni a csillagot a tetejére! - biggyesztette le a száját.

- Kérd meg apát, ő felemel!

- Akko' majd én! - döntötte el, aztán odatolta a kis sámliját a fenyőfa elé, majd felállt rá és onnan ágaskodva próbálta meg elérni a fa csúcsát - Anyu, túl magas! - panaszkodott.

- Oli, le fogsz esni! - figyelmeztettem, mert ahogy nyújtózkodott, úgy dülöngélt a kis szék alatta.

- Akkor is felteszem! - morgolódott és már egészen magasra pipiskedett, de még így is nagyon messze volt a fa tetejétől.

- Kisfiam, rá fogsz dőlni a fára! - aggodalmaskodtam. Nagyon nem jól nézett ki a helyzet, ezért minden erőmet összeszedve megpróbáltam felállni, de már a mozdulat is megerőltető volt.

- Maradj! - mondta Kimi, aki éppen ekkor suhant be a nappaliba. Visszaültetett a fotelbe, aztán odament a rosszalkodó fiunkhoz, aki észre sem vette, hogy az apja itt van, így tovább ágaskodott - Itt repül az Oli! - kiáltott fel váratlanul Kimi, miután odasomfordált mögé és sámlistul felemelte a gyereket.

- Áááá! - kacarászott Oli, miközben próbált megkapaszkodni a sámli szélében. Én még így is féltettem.

- Kimi, ne csináld már, így is mindjárt leesik!

- Nyugi, a jó ügy érdekében tesszük - vigyorgott, de azért a sámlival együtt letette Olit is a padlóra.

- Ne már! - mérgelődött a fiunk - Apa, emelj fel!

- Nem lehet, anyád kiakad - rázta a fejét Kimi - Legalábbis a sámli az felejtős...

- Jeeeee! - örült meg Oli, amikor az apja felkapta, aztán a nyakába ültette, hogy Oli elérjen abba a magasságba, ahol a fa csúcsa volt - Na, most rárakod, vagy én rakjam rá?

- Én rakom! - erősködött Oli, de hiába szorongatta a kezecskéjében a piros csillagot, az sehogy sem akart a helyén maradni - Apa, ez a csillag fos.

- Oli! - szóltam rá meghökkenve.

- Ez tényleg fos - állapította meg Kimi, miután a kezébe vette. Hitetlenkedve néztem rá, hiszen nemhogy ő is rászólt volna a gyerekre, amiért csúnyán beszél, de még el is ismétli a szót.

- Kimi, nem gondolod, hogy...?

- De, kéne egy új - vágott a szavamba, még mindig a csillagot nézegetve - Áh, megvan. Ez itt eltörött. Anyád tette tönkre.

- Hogy én? - kerekedtek ki a szemeim.

- Nem te voltál az, aki tavaly szerencsétlenkedett vele? - fordult felém Kimi, a nyakában ücsörgő fiunkkal.

- De, anya, te voltál! - mutogatott rám Oli is hevesen.

- Nem is igaz - védtem meg magamat sértetten - Oké, hogy tényleg nehéz volt vele bírni, de...

- Csöngött a csöngőőőőőő! - kiáltotta el magát a kis huszár. Innentől kezdve már nem is volt érdekes az amit mondtam. Annál fontosabb, hogy az apját sürgesse - Na, gyerünk már, apa! Gyíííí!

- Egy négy éves dirigál nekem. Marha jó - csóválta a fejét Kimi, de azért készségesen engedelmeskedett a fia akaratának és vele együtt ment ajtót nyitni.

Most már nekem is fel kellett állnom, mert megjöttek a vendégeink. De alig tettem pár lépést, már az egész sereg a nappaliban termett.

- Drágám, de jól nézel ki! - dicsért meg Heidi, az első, aki megtalált a szeretetrohamával.

- Te is, és Matti....istenem, de édes! - olvadoztam a barátnőm mellén pihenő kisbaba láttán, aki csukott szemmel bújt hozzá az anyjához.

- Aludt a kocsiban, még ébredezik - mesélte Heidi, aztán megpuszilta a kisfia buksiját - Olyan jó látni titeket! Oli már megint akkorát nőtt!

- Matti is husosodik ám! - simítottam végig a kisbaba karján.

Heidi szeretettel nézett rá, engem pedig meghatott, hogy olyan gondoskodóan öleli magához a gyerekét. Szegényt nagyon megviselte az, hogy már úgy tűnt, hiába próbálkoznak, nem jön össze a baba, és az még jobban megrendítette, hogy nekem hamarabb sikerült teherbe esnem és szülnöm, mint neki. Most viszont, hogy nekik is van már egy kisfiuk Heikkivel, és családos anyuka lett, sokkal boldogabban élte a mindennapjait.

- Hallottuk, hogy lány lesz a következő Räikkönen-utód - mondta Heikki mosolyogva.

- Igen, a napokban árulta el az orvos. Kimi már kezdett kikészülni, de egy ideje már mindketten nagyon akartuk tudni a pici nemét. A doki direkt élvezte, hogy tűkön ülünk az izgalomtól.

- Az biztos, hogy valamit jól csináltok - bólogatott elismerően Heidi - Oli is még csak alig négy éves, de már jön a második...irigyellek titeket, komolyan!

- Lehet, hogy nekünk is többet kellett volna veszekednünk, ha a békülős szex tényleg ilyen eredményes - karolta át nevetve Heikki, mire Heidi a szemét forgatta. Én meg...hát próbáltam eldönteni, hogy most kínosan érezzem magamat, vagy inkább büszkének.

- Szia, Nina néni! - köszöntött egy újabb vendég, azaz egy apró kishölgy, aki Olival kézen fogva már el is spurizott a gyerekszobába, mielőtt én is visszaköszönhettem volna neki. Csak a lobogó kis szőke copfját láttam eltűnni a gyerekszobában.

- Ha a lányotokat keresitek, megint a fiam csábítja - informáltam Sebastianékat, akik mihelyst megjelentek a nappaliban, az elveszett kislányuk után nézelődtek.

- Gondolom Oli már megint valami játékot mutat neki, aztán elkezdenek játszani és ott ragadnak egész estére - nevetett Seb, aki már tapasztalatból tudta, hogy mi történik, ha a gyerekeink egy légtérbe kerülnek egymással.

- Ó, de hát még a cipőjét sem vette le ! - aggodalmaskodott Hanna.

- Nem probléma, a lényeg, hogy Oli most már nem a karácsonyfát szadizza - vigyorogtam. 

Örültem, hogy a kisfiamnak játszótársa akadt a Vettel-gyerek személyében, mert így legalább volt időm egy kicsit beszélgetni Sebbel és Hannával. Nagyon régen találkoztunk, de pont azért hívtuk meg őket, mert együtt akartuk tölteni karácsony előestéjét a barátokkal. Így nagyon örültem, hogy Heidi és Heikki, valamint Hanna és Seb is családostul tiszteletét tette nálunk.

Jó hangulatú este vette kezdetét: mi felnőttek kitárgyaltuk, hogy kivel mi történt az elmúlt napokban, aztán természetesen szóba kerültek a gyerekeink is, akik időnként megzavarták a traccspartit. Leginkább persze Oli borzolta a kedélyeket, mert a hiperaktív gyerekünk nem igazán tudott nyugton maradni, Sebék kislánya pedig egyszer sírva is fakadt, hogy a kis Mattiról ne is beszéljünk, aki szegény annyira nyűgös volt ezen az estén, hogy Heidinek többször félre kellett vele vonulnia a társaságtól. De bármennyire is élveztem ezt a nagy nyüzsgést, azért el is fáradtam, mire mindenki hazatért, mi pedig hármasban maradtunk.

- Oli? - kérdeztem Kimit, miután bejött a hálóba és ledobta magát mellém az ágyra.

- Alszik. Végre valahára! - sóhajtotta, aztán elhelyezkedett az ágyon, úgy, hogy felém fordulhasson - Hallod, ez nem normális. Hiába próbáltam szépen megmondani neki, hogy a négy éves kölyköknek éjfélkor már bőven aludni kell, csak makacskodott és bevágta a durcát. Aztán jobb ötletem nem volt, elénekeltem neki a himnuszainkat. Egyből bemondta az unalmast. Most úgy szunyál, mint akit fejbe vágtak. Te érted ezt?

- Már akkor tudtam, hogy hatásos altató a himnuszéneklés, amikor Bennie-t altattuk még anno! - kuncogtam - Te meg lehurrogtál, hogy milyen amatőr vagyok.

- Na ja, még a végén kiderül, hogy már akkor is megvoltak benned az anyai ösztönök - horkantott.

- Ki gondolta volna akkor még, hogy most már élesben is gyakorolhatom a babázást? - tűnődtem el, mivel sikerült visszaemlékeznem arra az estére, amikor olyan ügyetlenül próbálkoztam az unokaöcsém elaltatásával.

- És annyira állítottad, hogy neked fix, hogy nem ad a sors gyereket, mert az mekkora kicseszés lenne - emlékeztetett erre a kínos véleményemre - Na, anyu, most már azért elhiheted, hogy való neked a gyerek.

- De neked is - mosolyogtam rá - Már amikor nem csúnya szavakat tanítasz a fiunknak.

- Ne aggódj, majd a lányunk is tudni fog párat - vigyorgott, mire meglöktem az vállát.

- Kimi, figyelj... - vettem komolyra a szót - Még ezek ellenére is...nálad jobb apát nem is tudnék elképzelni a gyerekeimnek.

- Na, azért azok az enyémek is! - kérte ki magának, mire kuncogni kezdtem - De én már akkor tudtam, hogy fogunk mi még babázni ketten, amikor az unokaöcsédet próbáltuk elaltatni.

- Komolyan? - néztem rá meglepve.

- Hát, igazából nem - nevetett, de azért hozzátette: - Csak reménykedtem benne.

Meghatottan néztem rá, még a sötétben is láttam az arcán, hogy ezt teljesen komolyan gondolja. Sosem mondta ezt nekem, pedig már négy éve neveljük az első közös gyerekünket és már jó pár éve együtt vagyunk. Ez most mégis egy különleges pillanat volt. Még mindig meg tud lepni, én pedig mindannyiszor rájövök, hogy még annál is jobban szeretem, amennyire lehetséges.

- És remélem a lányunkat is a himnuszainkkal altatjuk majd el - rötyögött.

- Ez már családi hagyomány, ne viccelj! - nevettem.

- Szeretem az ilyen sajátos családi hagyományokat - motyogta - Tökre nem az, mint másoknál. Most is néztem Sebasékat, komolyan, mint a mintaszülők. Aztán Heidiék, akik úgy védelmezik szegény kölyküket, hogy az a kisember már szinte megfullad a nyomástól. És akkor itt vagyunk mi, akik a karácsonyfadísszel szarakodnak és himnusszal altatják el a gyereket. Jó, mi?

- Azt kifelejtetted, hogy a családfő igyekszik reálisan nevelni a fiút: sörözésre és csúnya szavakra tanítja - tettem hozzá jókedvűen.

- Ez is hozzá tartozik - ismerte el vigyorogva - Ő az én fiam, és hidd el, benne vannak a gének, én csak rásegítem őt a kifejlesztésükre - mondta büszkén. Imádtam, amikor így beszélt Oliról, főleg mivel tudtam, hogy ezekkel is csak azt fejezi ki, hogy nagyon szereti őt.

- Remélem a lányunkkal is ilyen jól fogsz bánni...

- Rajta leszek - ígérte - Ha többségben a te génjeidet örökli, lesz is dolgom vele.

- Kösz... - fintorodtam el. Ez nem sok jót jelent.

- De kell belőled is egy kisebb kiadás - karolt át, hogy aztán magához ölelhessen. Nagyon óvatosan hozzá bújtam, mert közben vigyáztam a pocakomra. Kimi is, mert rátette a tenyerét és simogatni kezdte - És már most fogadnék rá, hogy ugyanolyan szép lesz, mint te - suttogta, amitől már meghatódtam volna, de még nem ért véget a sor. - Meg ugyanolyan flúgos és ugyanolyan hiperérzékeny és ugyanolyan...

- Oké, én megelégszem annyival, hogy ha ilyen tulajdonságai lesznek, akkor is szeretni fogod!

- Persze, hogy szeretni fogom - morgott, mert nyilván sértésként vette, hogy ezt külön ki kellett mondania - De amíg ő nincs meg, csak az anyját tudom - kezdett el csókolgatni, miközben a hasamat kényeztette a tenyerével, majd egyre lejjebb simogatott, amitől még így, nyolc hónapos kismamaként is rémesen beindultam.

Boldogan viszonoztam az érintéseit, noha nekem kissé korlátolt lehetőségeim voltak. Mondjuk nem bántam, hogy én inkább a kockás hasát simogathattam, az élvezet így is megvolt. És tudtam, hogy ha most nem lennék terhes, ráadásul végső stádiumban álló kismama, tuti, hogy egymásnak esünk...mint anno Abu Dhabiban, amikor is a jövőnk -szerencsére a lehető legjobban- megpecsételődött.

VÉGE

Bocsánat, de ezt nem hagyhattam ki :)
Számomra mindig is nagyon izgalmas volt, amikor a filmek végén bevetítették a The End feliratot, és most én is meg akartam tapasztalni, hogy milyen érzés, amikor ennek a két szónak a jelentését a másik oldalról nézem. Hát..érdekes? :D

Szóval ez lett volna az epilógus :) Így egybegyúrva a két verzióval :)

Nem tudom, mire számítottatok, mikor már annyit tárgyaltunk róla, hogy most legyen-e és mi legyen benne...bízom benne, hogy azért sikerült meglepődnötök bizonyos részein :)

Lehet, hogy egyeseknek ez egy kissé túlságosan boldog lezárás, de én szerettem volna megadni azt az igazi happy end hangulatot a főszereplőimnek, akik elég sokat güriztek a történet folyamán azért, hogy ilyen jövőjük lehessen.

A kisfiúról mindenképpen ejtenék pár szót. Amikor kábé egy hónappal ezelőtt véletlenül a szemem elé került ez a kép, ösztönösen ment a jobb klikk-mentés folyamat és már akkor megfogalmazódott bennem a lehetőség, hogy ha úgy jön ki a történet vége, ilyen gyereket akarok Ninának és Kiminek. Szerintem kettejükből pont egy ilyen kis szőke, apró kék szemű gézengúz jönne létre. Az Oliver nevet pedig azért kapta, mert ez a számomra legkedvesebb fiúnév, és én is így szeretném elnevezni a fiamat :) Szóval nekem mindenképpen különleges volt Olit behozni az epilógusba, na meg Nina terhes képét is. A színésznőnek az a személyes fotója egyszerűen annyira illik a főszereplőmre, hogy nem hagyhattam ki :D

A többi képhez pedig szép kis keretet csináltam, ez is csak az epilógusért járt :)

Kíváncsi vagyok, mit szóltatok a kis idézetekhez az epilógus két részének elején :) Most mondhatnám, hogy tudatosan építettem bele anno az adott részbe azokat a mondatokat, de ez nem lenne teljesen igaz. Viszont örülök, hogy visszaemlékeztem ezekre, mert így volt határa a két elkülönített résznek, amik valamiért mégis összefüggtek. Ahogy Nina az utolsó gondolataiban meg is fogalmazta.

Ezzel akkor vége is ennek a történetnek :)

Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg röviden, hogy mi van most bennem, mert legalább olyan hosszan le tudnám írni, amilyen maga a történet volt :D

A lényeg, hogy sok minden nem úgy történt, ahogy eredetileg terveztem. És mivel megígértem, hogy ezt megosztom veletek, elárulom, hogy a kezdetek kezdetén egyáltalán nem számoltam a Nina-Kimi párossal. Kb. fél évig Sebastianra koncentráltam, és csak a történet alakulásának, a tudatalattimnak (,,minek kellett ennyire összehoznod őket, most már muszáj, hogy valami több is legyen köztük!!!"), és persze a ti kampányolásotoknak köszönhetően mégis Kimi került középpontba, és ezért így alakult a vége.

Sajnálok viszont sok mindent, amiről tudom, hogy jobban is megoldhattam volna. Gondolok itt Sebre és a Nina-Kimi közti elhúzódott huza-vonára. De ha ezek kellettek ahhoz, hogy most egy olyan befejezést írjak, ami ilyen euforikus állapotot eredményez, hát akkor azt mondom, megérte anno hibázni :)

Végül, de nem utolsó sorban csak köszönetet szeretnék mondani minden kedves olvasómnak, mindenkinek, aki pipált és kommentet hagyott ennek a történetnek a pályafutása során! Sokat jelentett, hogy itt voltatok és olvastátok Nina történetét és remélem, hogy ezzel az epilógussal ezt mind meg is tudom hálálni.

Most egy pár napig elköszönök, de hamarosan találkozunk! ;)

Alexa